A négy (Árpádföldet általában nem szokták külön említeni) település meglehetősen különböző adottságokkal rendelkezett a XX. század 30-as éveiben. Adott volt Cinkota, mint a legnagyobb múltra visszatekintő, falusias jellegű település, lakosai főleg mezőgazdaságból éltek. Valamint a három fiatal község rendezett, egyenes utcákkal, friss parcellázásokkal, új közintézményekkel. Sashalmon laktak a legszegényebbek, hiszen itt voltak a régi hadifogolytábor területén a nincstelenek, de a többi lakos is szegényebb tisztviselők közül került ki. Rákosszentmihályon valamivel módosabbak laktak, míg a mátyásföldi villa-negyed ekkor még főként a közép- és felső osztály üdülőövezete volt. A települések fejlődésüket, sőt létrejöttüket a BHÉV meg-épülésének köszönhették. A vasút kötötte őket egymáshoz és Budapesthez is. Már a második világháború előtt is felmerült a Nagy-Budapest gondolat keretében, hogy a fent említett településeket a fővároshoz kellene csatolni. Ennek oka volt, hogy bár az itteni telepek nem voltak az alvótelepülések tipikus példái, a lakosok mégis ezer szállal kötődtek Budapesthez, többségük a városból költözött ki. 1950. január 1-jén Budapest XVI. kerületeként a főváros része lett. Arculatát szerencsére amennyire lehet sikerült megőriznie, nem vált betondzsungellé, a pesti oldal talán legzöldebb kerülete maradt az elmúlt ötven évben is. (De ez már egy másik történet.)
” … a Centenáriumi emlékmű az első világháborús emlékmű, és az országzászló átalakításából készült 1948-ban.”